Multiverzum

Multiverzum

Mitől érzek depressziót?

2019. január 20. - Multiverse

 lifebuzz-993bba9d77ad723e63de9b9451c8b34d-limit-20009651.jpgMitől veszíthetjük el az életkedvünket? Mi lehet az oka az enerváltságnak? Hogy elveszítjük a lábunk alól a talajt, hogy időről időre behúzódunk a csigaházunkba és nem vagyunk hajlandóak tudomást venni a körülöttünk zajló világról. Van, akinél hetekig tart. Van, aki éveken keresztül nem találja a kiutat. Nehéz véleményt alkotni ebben a témakörben, hiszen nem egy jól meghatározható, minden esetben egyforma tünetekkel rendelkező állapotról beszélünk.

Azt gondolom egyszerre szerencsés és szerencsétlen helyzetben vagyunk mi emberek. Talán nekünk egyedül megadatott az a képesség ezen a földön, hogy megbetegítsük és egyúttal meg is gyógyítsuk magunkat. Hogy megfigyeljük, és egyszersmind tudatára ébredjünk a testünkben, a lelkünkben, az életünkben az ok-okozati összefüggéseknek. Talán ez a legnagyobb adomány, amit kaphattunk.

 Jelen bejegyzésben a saját tapasztalataimból fogok kiindulni, bizonyítva az elméletet, hogy hiteles véleményt alkotni csak ott tudunk, ahol mi magunk is jártunk/járunk. Éppen ezért meghatározom a kereteket is most, amiben mozogni fogok. Nem tapasztaltam a depressziónak olyan súlyos fajtáját soha, ami megakadályozott volna a létfenntartásban. Nem voltam soha halálos beteg. Egy rövid időszakot leszámítva soha nem éheztem, mindig volt tető a fejem felett, még ha nehézkesen is, de mindig meg tudtam oldani, hogy a létminimumon ugyan, de méltósággal és tiszta ruhában kezdjem a mindennapjaimat. Ezzel csupán azt szeretném kifejezni, hogy nincs tapasztalatom az életet veszélyeztető, kétségbeejtő helyzetekről, betegségekről. Természetesen olvasok, látok, hallok beszámolókat ilyen esetekről és a legnagyobb részvéttel és együttérzéssel fordulok ilyenkor az áldozatok felé. Nem vagyok orvos, se pszichológus, mindössze egy velem született empatikus megfigyelő érzékkel és némi tapasztalattal rendelkezem, amiket a harcaim során csipegettem össze.

Léteznek mindenféle statisztikák, tanulmányok, elméleti megközelítések a depressziós állapot okairól. Éveken keresztül olvastam, tájékozódtam én magam is pusztán érdeklődésből, hogy aztán nem győztem elfelejteni a töméntelen mennyiségű adatot, mikor egyszer komolyabban belesüllyedtem a mocsárba. Itt most én a tudományos megközelítés helyett szeretnék egy egyszerűbb, emberibb nézőpontot megosztani. Hogy hogyan keveredtem és még keveredek bele időről időre a mai napig is a depressziós állapotokba és hogyan gyógyítom ki magam belőlük. Természetesen a lesüllyedés és a gyógyulás folyamata teljesen egyénfüggő. Különböző múlttal, háttérrel rendelkezik mindenki és különbözőek a fő és mellék személyiségvonások, amik meghatározzák a döntéseinket, megoldásainkat. Így nem is létezik egyetlen nagy, mindenre alkalmazható gyógymód mindenkire. Egyetlen egy dolgot kivéve: az öngyógyítást. Én hiszek abban, hogy minden gyógyulás öngyógyulás. Természetesen nem azt mondom, hogy egy nehéz helyzetben üljünk le és várjuk a csodát. Pont az ellenkezőjét állítom. Aki érezte már, vagy még éppen érzi a depresszió húzását, a reménytelenséget, a „lustaságot”, a céltalanságot, a lassú, nyúlós szürkeséget az tudja, hogy ez nem pusztán drámázás. Ennek mindig oka van és itt szokott történni az első félreértés.

Nekem általában az első reakcióm, hogy nem veszek tudomást róla. Minél levertebbnek érzem magam, annál nagyobb teljesítményt próbálok kicsikarni magamból. Ugye milyen elképesztően hangzik? Adott egy ember, teszem azt egy nagyobb projekt után, lelkileg kiégve, elvesztve a fonalat, fáradtan és ahelyett, hogy leülne, megveregetné a saját vállát és jól megdicsérné magát mit csinál? Tovább rohan. Hát nem hangzik ez kicsit kegyetlenül önmagunkkal szemben? Olyan mintha ostorral hajtanánk magunkat előre. Én azt a következtetést vontam le mindebből, hogy a depresszió állapota a szembesülés és a figyelem hiánya. Amikor érzéseket tagadunk meg saját magunktól. Mondok egy példát az életemből, hogy megfoghatóvá tegyem a dolgot. Engem egy életvidám, fellegek között járó, abszolút pozitív, független és egyben felelőtlen embernek ismer a környezetem. Ezt mutatom feléjük. Szomorúnak csak nagyon kevés ember látott eddig. Elég képtelenül hangzik igaz? Az is. Nem hagytam magamnak soha megélni, elfogadni a bánatot. A szomorúságot. A csalódást. Mindig mindenben a pozitívumot kerestem/keresem, hogy megmeneküljek a szenvedéstől. Mindig, amikor elérkezett hozzám a lehangoltság, a céltalanság mintegy figyelmeztetve, hogy nem vagyok őszinte saját magamhoz én elhessegettem és csak egyre rosszabb lett. Mindent megtettem, hogy ne kelljen sírnom, keseregnem. TV, Youtube, hírek olvasgatása, mások problémájának megtárgyalása, a világpolitikai helyzet, a mosogatás stb. Mindig minden fontosabb volt, mint leülni és megkérdezni magamat, hogy mi újság, majd hagyni, hogy őszintén válaszoljak. Mert a válasz általában szomorú volt és sírás lett a vége és én nem akartam sírni. Pedig ez is az élet része. Ha történik/történt bármi rossz, megalázó, elkeserítő dolog velünk, hát sírunk.  Sírunk, hogy megtisztuljunk. Aztán jól megvigasztaljuk, megszeretgetjük saját magunkat. Majd együtt élünk még kis ideig a fájdalommal és törekszünk rá, hogy megértsük a miértjét. Hogy legközelebb már tudjuk is, hogy ne másszunk bele ugyanabba a helyzetbe. Számomra a depresszió nagy tanítómester. Rávezet, hogyan legyek őszinte magammal. Hogyan szeressem magam helyesen. Persze nem mondom, hogy hálát érzek, hiszen fájdalmas. De ahogy az évek során fejlesztgettem az önmegfigyelést, most már a folyamat egyre korábbi szakaszain kapom el magam. Fokozatosan lerövidültek a céltalan, lehangolt szakaszok, ahogy beiktattam a szembesülős, őszinte megéléseket. Szinte fizikálisan érezhető a gyógyulás és a felemelkedés utána. Visszanézve olyan ez, mint az Élet lüktetése. Örökké tartó folyamat.

süti beállítások módosítása